Tokhalak

Tokhal halászata

Bár a világ halászati fogásaiban a tokfélék részesedése igen szerény – mindössze néhány tized százalék – gazdasági jelentőségük mégis igen nagy. A tokfélék ikrája, a ritka csemegének tekintett kaviár egyike a legdrágább élelmiszereknek, de szálkátlan, kiváló minőségű húsok iránt is növekszik a kereslet. A tokfélék fajai sok országban népszerű horgászhalak is.

A tokfélék halászati fogásai világszerte jelentősen csökkennek  a túlhalászat, az élőhelyvesztés és a vízszennyezések következtében.

A kőkorszaktól kezdve számtan régészeti lelet bizonyítja a tokhalászat jelentőségét a Duna-menti országokban is. E területekről – különösen a kis-alföldről, Győr és Ács térségéből – 7000-9000 éves tokmaradványok kerültek elő.  A 11. és 15. század között jó néhány halászati település jött létre a vándorló tokhalak ívási területei közelében.  A tokfélék a magyar történelemben is fontos szerepet játszottak.

A tokhal tartásáról kerti tavakban kapcsolódó cikkünkben olvashat: Tokhal tartása

A tokfélék populációinak hanyatlásában több tényező is közrejátszott:

• túlhalászat és orvhalászat
• élőhely vesztés
• vízszennyezés

A tok állománymegőrzése

Világszerte többféle intézkedéssel  igyekeznek megőrizni, ill. helyreállítani a tokfélék természetes vízi állományait. Ilyenek a :

• fajok védelme
• az élőhelyek védelme
• akció terv a tokfélék megmentéséért
• kereskedelmi szabályozás ( CITES )
• mesterséges szaporítás és telepítés
• tudományos kutatási programok

A tokfélék leírása, biológiája, szaporodása

Az Acipenseriformes rendbe tartozó tokfélék ősei mintegy 250 millió évvel ezelőtt jelentek meg a Földön (Bemis, Findies & Grande1997). Az Acipenseriformes rendbe két család tartozik, ú.m. Acipenseridae és Polyodontidae. Közös morfológiai jellemzőjük a porcos vázrendszer, a meghosszabbodott orr-rész (rostrum), valamint a heterocerkális farkúszó. A rendben 26 ma is élő fajt írtak le.

Az Acipenseridae családba tartozó fajok testén öt hosszanti elhelyezkedésű, nagy csontlemezekből álló vértsor húzódik, melyek között apró gyémánt-alakú lemezkék találhatóak. Szájuk alsó állású, húsos ajkakkal és az orr felől négy bajuszszállal határolt. A család különböző fajai az Északi-sarktól a szubtrópusi területekig terjedtek el, de legnagyobb állományaik Európa, Ázsia és Észak-Amerika mérsékelt éghajlatú területein találhatóak.

A Polyodontidae családba tartozó fajok teste csupasznak tűnik, bár bőrükön fellelhetők apró csontlemezkék. Nagy, tágra nyitható szájuk fogatlan, fogakkal csak az ivadékok rendelkeznek. Orruk felső része jelentősen meghosszabbodott, mérete eléri a teljes testhossz kb. 1/3-át. Ebbe a családba csak két faj tartozik.

A tokfélék állati szervezetekkel táplálkoznak

A lárvák első táplálékát zooplankton szervezetek képezik, majd később áttérnek a férgek, rákok és puhatestűek fogyasztására. A nagyobb példányok halakat is zsákmányolnak, de csak néhány fajuk tekinthető ragadozónak. Alsó állású, messzire előrenyújtható szájuk elsősorban a bentikus szervezetek felvételére alkalmas. Az Acipenseridae család fajai mesterséges körülmények között haldarálékkal, nedves, vagy száraz tápokkal is takarmányozhatóak, de viszonylag nehezen alkalmazkodnak a táplálékváltáshoz. A kanalas tok plankton-fogyasztásra specializálódott.

A tokfélék ivara – az ívási időszakon kívül – morfológiailag nem, vagy csak igen nehezen különböztethető meg. Ivarérésük a csontos halakhoz viszonyítva nagyon lassú. Természetes körülmények között néhány faj nőstényeinek első ivására csak 15-20 éves korukban, míg a tejeseinek 12-18 életévükben kerülhet sor. Ivari ciklusuk is néhány éves; a legtöbb esetben az ikrásoknak 3-5 évre, a tejeseknek 2-3 évre van szükségük az ismételt szaporodáshoz.

A tokok legtöbb faja vándorló (anadrom)

Vagy fél-vándorló (semi-anadrom).. vagyis a tengerekben élve válnak ivaréretté és ívásra a folyókba vándorolnak; általában először a tejesek, melyeket az ikrások követnek. Más fajaik (pl. kecsege, szibériai tok, kanalas tok) teljes életciklusukat a folyókban töltik. Néhány fajuknak több szaporodási ökológia formája is ismert, amelyek különböző évszakokban, eltérő fejlettségű ivarsejtekkel, 1-11 hónappal az ivást megelőzően kezdik meg folyami vándorlásukat. Ez az időben elnyúló ívási vándorlás lehetővé teszi az ivóterületek, valamint a folyó táplálékkészletének jobb kihasználását. Ívás után a vándorló fajok egyedei a táplálékbőségtől függően rövidebb-hosszabb ideig még a folyókban maradnak, majd visszatérnek a tengerbe. Ugyanakkor bizonyítást nyert, hogy a vándorló Ponto-Kaszpikus fajok egyedei kizárólag édesvízi körülmények között is ivaréretté válhatnak.

Ívási körülmények

Az ívás a folyók azon mély, köves, vagy kavicsos aljzatú részein történik, ahol a vízsodrás elég erős a lebegő-anyagok leülepedésének megakadályozásához. Az ikra mérete fajtól függően változó, de átmérője általában 2-4 mm közötti, nagyon ragadós és több „micropyle”-vel (nyílás a termékenyítő spermiumok számára) rendelkezik Az embrionális fejlődés időtartama erősen hőmérsékletfüggő, és néhány tucat órától akár több napig is eltarthat (Detlaf and Ginzburg 1954).

Az embriónális fejlődés hossza az adott faj számára optimális hőmérsékleten – amely leginkább 10 és 20o C közé esik – általában 5-10 napig tart. A különböző fajok embrionális fejlődésének időtartama ugyanazon vízhőmérséklet mellett általában közel hasonló egymáshoz.

A nem-táplálkozó lárvaszakasz a vízhőmérséklettől függően általában 5-15 napig tart. A fototrof lárvák folyamatos, igen gyakori ú.n. „gyertyázó” mozgást végeznek, amely elősegíti a gyors vízáramlású folyókban a minél szélesebb területen történő szétszóródásukat. A külső táplálkozásuk kezdetét a bélcsatornájukból kilökődő melanin-dugó jelzi.

A táplálkozó, aktívan úszó ivadék a tengert a folyó táplálékkészletének bőségétől függően néhány hetes, vagy hónapos életkorban éri el. Az ivadékok sótűrő-képessége gyorsan kialakul; az ion-háztartásért felelős szervek – még a nem vándorló fajok esetében is – már a kelés utáni néhány napban kifejlődnek.

Természetes élőhelyeiken a tokfélék különböző fajai gyakran kereszteződnek egymással. A hibridek ivarszerveinek szövettani vizsgálata szerint a viza, kecsege, sima tok és sőregtok különböző kombinációi termékeny utódokat eredményeznek. A többi faj hibridje általában steril utódokat eredményez. Az elsőként említett négy faj 120 kromoszómával rendelkezik, míg a nem megnevezett fajok többségének kromoszómaszáma 240 körüli.

Néhány gazdaságilag fontos tokfaj leírása

• Viza (Huso huso)
• Vágótok (Acipenser güldenstaedtii)
• Sőregtok (Acipencer stellatus)
• Kecsege (Acipenser ruthenus)
• Sima tok (Acipenser nudiventris)
• Közönséges tok (Acipenser sturio)
• Szibériai vagy lénai tok
• Lapátorrú tok

Viza (Huso huso)

A viza a legnagyobb édesvízi hal, hossza elérheti a 4-6 métert, testtömege meghaladhatja az 1000 kg-ot, életkora pedig a 100 évet. Élőhelye a Kaszpi-, Fekete- és Azov-tenger, valamint az Adriai-tenger, bár utóbbiból csak néhány példány jelenléte került dokumentálásra. Tipikus vándorló (diadromous) hal. A viza egyike volt a kereskedelmileg legjelentősebb édesvízi halaknak. Hatalmas állományai voltak a Kaszpi-tengeri régióban, de a folyókon épített gátak következtében természetes szaporodási lehetősége a minimumra csökkentek ezen a vízgyűjtő területen. Jelenleg állománypótlása mesterséges szaporításból származó ivadékokkal történik.

Vágótok (Acipenser güeldenstaedtii)

E faj mérete is tekintélyes, a jelenlegi állományokban a kifejlett egyedek maximális testhossza 150-200 cm, testtömege 40-70 kg (korábban 400 cm-es és 300 kg-os példányokat is fogtak), életkoruk akár 50 év is lehet. A halászott halak mérete általában jelentősen kisebb, mindössze 5-25 kg. Nem csak vándorló, de egész életében édesvízben tartózkodó formája is van, ugyanakkor az utóbbinak a Dunában történő előfordulás még nem kellően bizonyított. A tengervízi életszakaszban a faj a sekélyebb part menti részeken tartózkodik, és leginkább a gerinctelenekben (rákok, férgek, puhatestűek) és kisebb bentikus halakban (pl. gébfélék) gazdag félsósvizi területeket kedveli.

Sőregtok (Acipenser stellatus)

A sőregtok teste megnyúltabb és áramvonalasabb a vágótokénál és a vizáénál, és méretei is szerényebbek. Maximális hossza 200 cm és testtömege 80 kg, de a fogott halak általában csak 100-120 cm hosszúak és 6-8 kg tömegűek. A tejesek 5-8, az ikrások 8-12 évesen válnak ivaréretté. A többi tokféléhez hasonlóan ritkán világos színezetű egyedei is előfordulnak.

Kecsege (Acipenser ruthenus)

A kecsege a legkisebb termetű dunai tokféle, amely 100-120 cm testhosszt, 16 kg-ot és 25 éves kort érhet el, azonban a fogott példányok súlya általában csak 0,5-4 kg. A tejesek 4, az ikrások 7 évesen válnak ivaréretté, és 1-3 évente szaporodnak.  A faj egész életciklusa során édesvízben tartózkodik, általában a folyók mélyebb szakaszain, köves, sziklás, kavicsos aljzatú területein található. Fő táplálékát minden folyóban a bentikus élőlények (rovarlárvák, férgek, puhatestűek stb.) képezik.

Sima tok (Acipenser nudiventris)

A sima tok nagyon ritka fajnak számít a Dunában. A faj alsó ajka vastag és osztatlan, melynek köszönhetően könnyen megkülönböztethető más tokfajoktól. Ugyancsak jellemzője, hogy a vértsorok között hiányzanak az apró, csontos képletek. Európai vizekben 221 cm-es testhosszt, 80 kg-os testtömeget és 36 éves kort érhet el. Vándorló faj, de van nem-vándorló formája is, amely egész életét édesvízben tölti. Ez a forma a Dunában is megtalálható, ahol legfőképpen rovarlárvákkal, puhatestűekkel és rákfélékkel táplálkozik.

Közönséges tok (Acipenser sturio)

A közönséges tok nagytestű vándorló faj, a múltban elérte 5,5-6 m testhosszt és az 1000 kg testtömeget. A tejesek általában kisebbek az ikrásoknál. Valaha minden nagyobb európai folyóban szaporodott. Általában a folyótorkolatok közelében, iszapos területeken tartózkodott. Vízi gerinctelenekkel táplálkozik, de a Fekete-tengerben az idősebb példányok főleg kishalakat zsákmányolnak.

Szibériai, vagy lénai tok (Acipenser baeri)

Hatalmas elterjedési területén több, az adott vízrendszerek szerint elkülönült populációja él. A faj populációi a földrajzi fellelhetőségük szerint nagy változatosságot mutat. A szibériai tok elsősorban bentikus gerinctelenekkel táplálkozik, melyek közül a szúnyoglárvák a legjelentősebbek. A folyók mély részein telelő állományokat gyakran erős halpióca fertőzöttség éri. A halpiócák és a haltetvek a tavakban nevelt állományokat is erősen megfertőzhetik. A szibériai tok az egyik legértékesebb hal Szibériában. A belőle készített termékek változatosak, árulják élve (Kínában 1-2 kg-os súllyal) fagyasztva, filéként és füstölve is. Megtermékenyített ikráját és ivadékait továbbnevelési céllal is forgalmazzák. Ivadékokat természetesvizi telepítésre, akvarisztikai és horgász célokra is termelnek.

Kanalas, vagy lapátorrú tok (Polyodon spathula)

Legnagyobb példányai 67,5 kg-nál is nehezebbek, a 183 cm-es testhosszt is meghaladhatják és több mint 30 évig élhetnek. Az orr kiteheti a testhossz egyharmadát is, gazdagon tartalmaz érző idegsejteket, melyek segítségével a hal megtalálja a táplálkozásául szolgáló planktonikus szervezeteket. Táplálkozása szűrő-típusú. Testén elszórtan csökevényes csontlemezkék találhatóak, bőre a háton és testoldalon szürkés-fekete színű. A kanalas tok Mississippi, Missouri folyamok vízrendszerében honos és teljes életciklusát édesvízben tölti. 21 C fok felett nagyon érzékeny a különböző stressz-tényezőkre. Oxigén-igénye nagy, annak telítettsége nem csökkenhet 30 % alá.

Mi a kaviár?

A kaviár egyszerűen csak a tokfélék petefészkéből „kirostált” és gyengén sózott ikrája. A só nem csak tartósítószerként szolgál, de a nyers ikra nagyobb lágy, törékeny burkát is szilárdabbá teszi. A tokhús, és vele a kaviár készítése a Ponto-Kaszpikus térség országaiból ered. Ez a luxus-termék jelenleg a tokhalakkal asszociált a fogyasztók körében, ugyanakkor maga a “caviar” szó a perzsa “mahii-xavi-yar” kifejezésből származik, amely egyszerűen csak „ikrát hordozó hal”-at jelent (Bronzi et al. 2011). Mások szerint a “khavyar” kifejezést először a törökök kezdték alkalmazni, melyből az angol “caviar” származik. Kezdetben a kifejezést mindenféle ikrára alkalmazták, de ma már csak a tokfélék ikrájából készült termék címkézhető “caviar”-ként.

A címkén fel kell tüntetni a fajnevet, az eredetet (vad, vagy tenyésztett), a származási országot, az ugyanazon hal ikrájával megtöltött csomagolóedények számát, az előállítás évét, a feldolgozó azonosítóját, valamint a kaviár színárnyalatát (világos, közepes, sötét). Az egyéb halak és vízi szervezetek ikrájából készített termékeken fel kell tüntetni a származási faj közismert nevét.

További ajánlott oldalak:
koi galéria – aranyhal – koi ponty – compó
körülnézek a termékek között 

Érdeklődjön telefonon haltápokkal kapcsolatban:
(20) 80 20 100 vagy kérje visszahívásunkat!