Helyes pH érték beállítása
Helyes pH érték beállítása
Az átlagember is tisztában van azzal, hogy nem érdemes a kezét beledugni akkumulátorsavba vagy nátronlúgba. Valószínűleg a halait se tenné bele. A pH mérésével könnyen eldönthetjük, hogy a víz kémhatása alkalmas-e a halak számára.
Tartalomjegyzék:
A pH érték
A pontos definíció kedvéért, a pH a hidrogénionok 1 liter vízben grammban mért koncentrációjának a negatív tízes alapú logaritmusa, bármit is jelentsen ez. A továbbiakban kerüljük a technikai részleteket, mivel egy tótulajdonosnak nincs szüksége arra, hogy tudja, mi is pontosan a pH. Ami fontos, hogy hogyan mérjük, hogy rendszeresen végezzünk méréseket, és hogy hogyan
értelmezzük az eredményt. Az anyagokban savas és lúgos jellegű komponensek is találhatók. Ha egy anyagban egy egységnyi savas összetevőre ugyanannyi lúgos jut, akkor semlegesnek mondjuk és a pH értéke 7. A 7-nél nagyobb érték több lúgos, a kisebb több savas összetevőt jelent. Mivel a pH érték 10-es logaritmus alapú, az 1-gyel kisebb vagy nagyobb érték tízszeres különbséget jelent.
Például a 9-es pH-jú folyadék tízszer olyan lúgos, mint a 8-as pH-jú. Savas folyadékra példa az ecet, a narancslé vagy az akkumulátorsav. Lúgos a szódabikarbóna vagy a szappan. Amikor savas anyagokat lúgosakkal vegyítünk, azok reakcióba lépnek és különféle melléktermékek felszabadulása után olyan anyag keletkezik, melynek pH-ja valahol a két eredeti anyag pH-ja között van. Minél nagyobb a pH különbség, annál több energia szabadul fel. Próbáljunk például egy teáskanál szódabikarbónát beletenni egy fél pohár ecetbe.
Az optimális PH érték 7.0 és 8.5 közé tehető
Azonban 6.0 és 9.0 között még elfogadható. A legtöbb hal még elviseli az 5.0-ás pH-t is, de a biokonverter baktériumai nem. A 9.0 fölötti érték hosszabb távon vesekárosodást okoz.
A pH mérésére kaphatók eszközök cseppek, tabletták, porok, szalagok formájában. Minden tótulajdonosnak kötelező egy széles sávú (pH 5.0–10.0) mérő-szett beszerzése. Ha nagyobb pontosságra van szükség, léteznek szűk tartományban mérő szettek is, illetve elektronikus eszközök, melyek 0.1 pontossággal mérik a pH-t 1-14-ig. Ezeknek az olcsóbb verziói (100 dollár alatt) viszont hőmérséklet- és elemtöltöttség-függő eredményt adnak. Ezen kívül minden ilyen eszköz rendszeres kalibrációra szorul (minél olcsóbb, annál gyakrabban), ezért a tótulajdonosoknak nem igazán ajánlott.
A lúgosság (alkalitás)
A pH mérésével nem kaphatunk teljes képet. Ha például desztillált víz pH-ját megmérjük, szinte bármilyen eredményt kaphatunk, mert a legkisebb savas vagy lúgos szennyeződés is jelentős változásokat idézhet elő.
Miért?
Példa: tegyük fel, hogy vizünkben 1 egység savas és 1 egység lúgos összetevő található, tehát a víz pH-ja 7. Adjunk hozzá 100 további lúgos összetevőt, így az arány 101:1 lesz, és a pH kicsivel 9 fölé megy. Ha viszont eredetileg 1000-1000 savas és lúgos komponens volt a vízben, akkor 100 egység lúg hozzáadása egyáltalán nem olyan jelentős, és a pH-t mindössze 7.04-re változtatja. A víz alkalitása a benne lévő lúgos összetevők számával függ össze. Gondolhatunk rá úgy is, mint a pH érték „erőssége”. (Létezik az ellenkezője, az aciditás is, de az alkalitást gyakrabban használjuk, mert a legtöbb tó vize lúgos.) Ha az alkalitás alacsony, akkor egészen kis mennyiségű sav is jelentős pH változást okozhat.
Képzeljünk el egy tótulajdonost, akinek a vize 8-as pH-jú. Azt hallotta, hogy a 7-es pH érték jobb, ezért kémiai szerekkel lejjebb viszi a pH-t. A másnapi méréskor a pH ismét 8, ezért megismétli a kezelést. Másnap a pH 7.5. Örömében, hogy végre elkezdődött a folyamat, újabb kezelést hajt végre. Másnap azt látja, hogy a pH 5.0, a biokonverter baktériumai elpusztultak és a halai pH sokktól haldoklanak. Minden kezelés csökkentette az alkalitást egészen addig, amíg az utolsó kezelés már drasztikus pH változást okozott.
Az alkalitás összefügg a vízben oldott kálcium, magnézium és egyéb összetevők mennyiségével, ezért a kemény víz alkalitása magasabb. (Ezért sokan karbonátkeménységet (kH) mérnek, és ebből következtetnek az alkalitásra.) A betonozott tavak falából kiszivárgó mész a magas alkalitás egyik fő forrása, de a párolgási veszteség is növeli, mert az anyagok koncentrációja megnő. Csökkenti viszont az alkalitást a baktériumtevékenység, amely savas összetevőket állít elő, és ezek kombinálódnak a lúgos összetevőkkel.
Az alkalitást általában a kalcium-karbonátok ppm-jében mérik úgy, hogy a vizet olyan reagenssel kezelik amely kékre festi, majd addig csepegtetnek bele egy másik savas reagenst, számolva a cseppeket, amíg a szín meg nem változik. A javasolt teszt készlet 0-200 ppm-ig méri az alkalitást. Az alkalitást mérő teszt javasolt, de nem kötelező az átlagos tótulajdonos számára. Az optimális érték 100 körül van, az 50-200 közötti értékek elfogadhatók.
PH változások
A pH és az alkalitás értékénél, amennyiben az elfogadható tartományba esnek, sokkal fontosabb azok VÁLTOZÁSA. Egy tó pH-ja idővel egyensúlyi állapotot vesz fel a feltöltéshez használt víz pH-ja körül, általában 0.5-nél kevesebb eltéréssel. Idővel (hónapok alatt), minden lakó (baktériumok, növények, halak) hozzászoknak a környezethez. Mindannyiuk számára stresszt jelent, ha új körülményekhez kell alkalmazkodniuk. A gyors pH változások különösen nagy stresszt okoznak a halaknak, hasonlót az embereknél tapasztalható sokkhoz. A pH 0.5-ös vagy nagyobb változása egy beállt tóban figyelmeztetés, hogy valamilyen rendellenesség áll fent, melynek okát sürgősen meg kell határozni.
A hosszabb távú, lassú változásoknak általában más oka van. Az alkalitás és a pH lassú növekedésének leggyakoribb oka a betonozott tavak falából kioldódó mész. A csökkenő pH leggyakoribb oka a baktériumtevékenység, mely savas összetevőket termel. A betonfalú tavak valamivel magasabb pH mellett stabilizálódnak, mint a fóliás tavak. A magas alkalitás általában rendszeres vízcserékkel akadályozható meg (ha a feltöltéshez használt víz alkalitása kisebb, mint a tó vizéé). A növekvő pH trend a betonfal előkezelésével előzhető meg. Az üvegszálas és fóliás tavak alkalitása idővel csökken és pótlásra szorul. Pótlásként használhatunk kalcium-karbonátot, betonkockákat, kagylóhéjat, mészkövet vagy tojáshéjat. Az alkalitás 40 ppm-mel történő megnöveléséhez adjunk 40g kalcium-karbonátot minden 1000 liter vízhez. Egy zacskó kagylóhéj, elsüllyesztve a tóban, szintén jó megoldás.
Égetett gipszből hosszú távú stabilizátort készíthetünk!
Ha 1000 literenként 25 gramm gipszet vízzel keverünk, hagyjuk megszilárdulni és a tó olyan helyére tesszük, ahol nagy a vízmozgás. Feloldódása után pótolni kell. Figyeljünk oda nagyon a pH-ra, miközben az alkalitást módosítjuk. A beállt tavak általában megtartják pH értéküket ha az iszapot és a bomló szerves anyagokat rendszeresen eltávolítjuk a tóból és a szűrőkből. A rendszeres vízcsere (10% hetente kisebb tavaknál, kevesebb nagyobbaknál) és a magas karbonátkeménység (kH) szintén segít a pH stabilizálásában, utóbbit szódabikarbóna rendszeres hozzáadásával érhetjük el. A pH rendszeres figyelése, pl. heti mérések rögzítésével, kiváló jelzőmódszer lehet a kezdődő problémákra. Figyeljünk rá, hogy a pH a nap folyamán is változik (oka: a növények és algák napi ciklusuk során változtatják a vízben oldott széndioxid mennyiségét), ezért igyekezzünk mindig ugyanabban a napszakban mérni. Az alkalitás mérése segít időben észrevennünk a pH ingadozás veszélyét.
Ha a pH „elszabadul” felfelé, növeljük a levegőztetést és végezzünk napi vízcseréket, amíg vissza nem hozzuk a normál értékre. A hirtelen pH csökkenés leggyakoribb oka, hogy a baktériumok aktivitása miatt az alkalitás lecsökkent. A megoldás ilyenkor a levegőztetés növelése, vízcserék és az alkalitás növelése szódabikarbóna segítségével. Mérjünk minden vízcsere után és 24 óra múlva ismét. 6-os és 9-es pH-nál napi 10-25%-os vízcsere javasolt, 5-ös vagy 10-es pH-nál 25-50% naponta. Ha a pH 4 vagy 11, a még élő halakat költöztessük el.
FONTOS: Mielőtt emelnénk a pH-t bármilyen módszerrel, feltétlenül ellenőrizzük az ammónia szintjét, és kezeljük, ha nem 0! Kémiai úton csak vészhelyzet esetén változtassuk a pH-t! A pH csökkentése különösen veszélyes a halak számára. Fontossága miatt megismételjük, hogy a pH értéke az elfogadható határokon belül mindegy, hogy mennyi, a változások számítanak. Amennyiben a pH viszonylag stabil és 7-8.5 között van, ne kíséreljük meg változtatni, mert több kárt okozunk vele, mint hasznot.
Ammónia
Az ammónia (NH3), melyet milliomod egységben mérünk (parts per million, ppm = mg/l), az első mérhető jellemző, mellyel a biokonverter “egészségi állapota” megállapítható. Egészséges biokonverter esetén az ammónia nem lehet jelen mérhető mennyiségben, vagyis a helyes érték nulla. Amikor az ammónia vízben oldódik, részben ionizálódik, pH-tól és hőmérséklettől függően. Az ionizált ammóniát ammóniumnak nevezzük és a halak szempontjából ártalmatlan. Ahogy a pH esik és/vagy a hőmérséklet csökken, az ionizációs folyamat erősödik, ami csökkenti a mérgezés esélyét. Általános irányelvként 21°C hőmérsékletű vízre, a legtöbb hal képes tolerálni 1 ppm ammónia szintet 7-es pH esetén, 6-os pH esetén viszont akár 10 ppm-et is. 8-as pH esetén már 0.1 ppm is veszélyes.
PH tesztek
Többféle teszt kapható, ezek általában az ammónia és ammónium összmennyiségét képesek mérni, ezért a vízhőmérséklet és a pH ismerete nélkül a mérgező hatás erőssége nem dönthető el. Elegendő annyit megjegyezni, hogy az egyetlen jó mérési eredmény a nulla. A beszerzendő teszt készlet javasolt érzékenysége 0-1 ppm, különösen ha a tó szokásos pH értéke 7 fölé esik. 7 alatti pH érték esetén szélesebb skálájú készlet javasolt (0-5 ppm). Az ammónia teszt minden tótulajdonosnak kötelező.
Hatások: az ammónia blokkolja az oxigén átvitelét a kopoltyúkból a vérbe. Okozhat azonnali és hosszú távú kopoltyúkárosodást is. A nyálkatermelő membránok is elpusztulhatnak, ekkor csökken a külső nyálkaborítás és a bélrendszer felszíne is megsérülhet. Az ammóniamérgezésben szenvedő halak általában lomhának, nehézkesnek tűnnek, gyakran a víz felszínén kapkodnak levegőért.
Forrás: az ammónia elsősorban a halak kopoltyúján keresztül kibocsátásra kerülő gáz, mely a fehérje lebontása során keletkezik. Kisebb másodlagos forrása a halak ürülékének baktériumok által történő feldolgozása.
Változásának okai: az ammóniát nagyrészt a biokonverterben lévő baktériumok távolítják el (kisebb részben közvetlenül felhasználásra kerül a tóban élő algák által). A Nitrosomonas baktérium elfogyasztja az ammóniát és nitritet termel hulladékként. E művelet nem csak a biokonverterben zajlik, részben a tó falain megy végbe. Az ammónia értéke növekedhet a biokonverter terhelésének növekedése esetén (nagyobb mennyiségű új hal, tavaszi első felmelegedés), amíg a baktériumkolónia hozzánő a feladathoz. A halak aktivitása gyakran gyorsabban növekszik tavasszal, mint a baktériumoké. Az eldugult biokonverter, vagy az olyan, amelyben a víz csatornákat alakított ki a szűrőanyagban, alacsonyabb hatékonysággal működik és ez is az ammóniaszint növekedését okozhatja.
Szabályozás: különféle kémiai szerek kaphatók a kereskedelemben az ammóniamérgezés megakadályozására. Ezek többsége formaldehid alapú és kémiai kötést létesít a vízben lévő ammóniával. Ezzel kiiktatja annak mérgező tulajdonságát, de nem távolítja el a tóból; ezt a biokonverter végzi. Fontos tudni, hogy egyes teszttípusok a megkötött ammóniát is mérik, így a mért érték csak akkor csökken, ha a baktériumok már feldolgozták azt. Egészséges biokonverter esetén nincs szükség kémiai anyagokra, legjobb ha soha nem használjuk őket.
Mit tegyünk, ha ammóniát mérünk a vízben (7.5-ös pH-t feltételezve)
1. Növeljük a levegőztetést maximumra. Telepítsünk további levegőztetőket, ha módunk van rá.
2. Már beállt tó esetén hagyjuk abba a halak etetését, most induló tó/biokonverter esetén csökkentsük felére az eledel mennyiségét.
3. Ellenőrizzük a biokonverter tisztaságát.
4. 0.1 ppm ammóniaszint esetén végezzünk 10%-os vízcserét. 1.0 ppm esetén 25%-os vízcsere ajánlott.
FONTOS: ha az utántöltésre használt víz pH-ja magasabb, mint a tóé, akkor a helyzet csak rosszabb lesz.
5. Kezeljük a vizet ammóniamegkötő szerrel, kétszer annyit felhasználva, mint a mért ammóniaszinthez szükséges mennyiség.
6. Ha az érték 2.5 ppm fölé emelkedik, költöztessük át a halakat.
7. Új tó esetén állítsuk le az esetleges UV szűrőket, ózongenerátorokat és protein skimmereket.
8. Teszteljünk újra 12-24 óra múlva.
9. Komoly vészhelyzet esetén fontoljuk meg a pH érték 0.5 egységgel való csökkentését, de ne menjünk 6.0 alá.
Nitrit
A nitrit (NO2), melyet szintén ppm-ben vagy mg/l-ben mérünk, a második mutató, mellyel megállapíthatjuk a biokonverter állapotát. Jól működő szűrő esetén a nitrit nem mérhető a tóban, vagyis az ideális értéke nulla. Az alacsony nitrit és magas ammóniaszint azt jelzi, hogy az ammónia-nitrit biokonverter funkció még nem működik, míg az alacsony ammónia és magas nitrit szint a nitrit-nitrát konverzió hiányát jelzi. A nitritet mérő teszt minden tótulajdonosnak elengedhetetlen, a javasolt mérési tartomány 0-4 ppm.
Nitrit forrása:
a nitritet az autotróf Nitrosomonas baktérium állítja elő oxigén és ammónia kombinálásával a biokonverterben és kisebb mértékben a tó falán (2NH4 + 3O2 = 2NO2 + 2H2O + 4H+). Ahogy az ammónia esetében írtuk, a nitrit szintje is emelkedhet, ha a biokonverter terhelése hirtelen megnő, mivel időbe telik, amíg a baktériumkolónia mérete hozzáidomul a többlethez.
Nitrit hatása:
a nitritet másképpen láthatatlan gyilkosként is emlegetik. A tó vize kristálytiszta lehet, mivel a nitrit nem látható. Elsősorban kisebb halakra lehet végzetes hatása már 0.25 ppm-es koncentrációesetén is, mivel a vér oxigénszállító képességét blokkolva károsítja a halak idegrendszerét, máját, veséjét és lépét. Az ennél alacsonyabb nitrit szint is károsodást okozhat, ha hosszabb ideig áll fenn. A rövid ideig tartó, nagy koncentrációt (tüskét) – melyek a biokonverter indulásakor gyakoriak – gyakran nem vesszük észre, de hónapokkal később a halakat különböző betegségek támadják meg. A nitrittüskén átesett hal jellegzetessége, hogy a kopoltyúfedél felpöndörödik és nem záródik szorosan a hal testéhez.
Nitrit szabályozása:
a nitrit szabályozásának szinte az egyetlen lehetősége a jól működő biokonverter. A szűrőanyagon élő Nitrobacter baktériumok a nitritből oxigén felhasználásával viszonylag ártalmatlan nitrátot (NO3) hoznak létre. A Nitrobacter baktérium a folyamat során lényegesen kevesebb energiához jut, mint a Nitrosomonas baktérium az ammónia-nitrit folyamat során, ezért kevésbé szívós. Jellemzően a Nitrobacter baktérium jelenik meg utoljára a biokonverterben és tűnik el elsőként ha valami probléma történik. Vízcserével időlegesen csökkenthetjük a nitrit szintet annyi százalékkal, ahány százalékát a víznek kicseréljük. Só hozzáadásával jelentősen csökkenthetjük a nitrit káros hatását, de ezek a módszerek csak vészhelyzetek megoldására alkalmasak, hosszú távú kezelésre nem.
Mit tegyünk, ha 0.25-nél nagyobb nitrit értéket mérünk a vízben:
1. Növeljük a levegőztetést maximumra. Telepítsünk további levegőztetőket, ha a nitrit szint nagyobb, mint 1 ppm.
2. Már beállt tó esetén hagyjuk abba a halak etetését, most induló tó/biokonverter esetén csökkentsük felére az eledel mennyiségét.
3. Állítsuk le az esetleges UV szűrőket, ózongenerátorokat és protein skimmereket.
4. 1 ppm alatti NO2 szint esetén végezzünk 10%-os vízcserét, és minden 1000 liter vízhez adjunk 1.2 kg adalékmentes konyhasót.
5. 1 és 2 ppm közötti szint esetén 25% vízcsere és 2.4 kg só minden 1000 liter víz után.
6. 2 ppm fölött 50%-os vízcsere és 3.6 kg só minden 1000 liter után.
7. 24 óra múlva mérjünk újra és ismételjük meg a műveletet, ha szükséges.
8. 4-nél magasabb nitrit szint esetén fontoljuk meg a halak áttelepítését.
A Nitrát
A nitrát (NO3, mértékegysége ppm), a harmadik és egyben utolsó mutatója a biokonverter „egészségi állapotának”. A nitrátot a Nitrobacter baktérium állítja elő oxigén és nitrit konvertálásával (2NO2 + O2 = 2NO3). A 0 nitrát érték és a nem 0 nitrit érték azt jelenti, hogy a baktériumkolónia még nem fejlődött ki. A „jó, ha van” kategóriába sorolt tesztkészlet javasolt mérési tartománya 0 200 ppm. Egy beállt tóban, melyben rutinszerűen 5-10%-os vízcserét végzünk 2-4 hetente, a nitrátszint általában az 50-100 ppm-es tartományban állapodik meg. Elfogadható értékek: 0-200 ppm.
Míg az ammónia és nitrit mérgező a halak számára, a nitrát jobbára ártalmatlan, bár ha koncentrációja túl magasra szökik, az a Nitrobacter baktériumok tevékenységét gátolhatja, megemelkedett nitritszintet eredményezve. A nitrát a nitrogénciklus utolsó eleme, és a növények életciklusában nagyon fontos szerepet játszik. Ezért nőnek nagyon jól a tó vizével locsolt kerti növények, feltéve, hogy nem adtunk túl sok sót a vízhez. Vegyük észre a nagy különbséget a teszt készletek méréstartományában (ammónia és nitrit: 0-4 ppm, nitrát: 0-200 ppm). Feltéve, hogy a biokonverter 1 ppm ammóniát 1 ppm nitritté, majd 1 ppm nitráttá konvertál naponta, 100 napra lenne szükség (vízcserék esetén többre), hogy a nitrátszint 100 ppm-re nőjön. A nitrát koncentrációja manuálisan elég jól szabályozható vízcserék és növénytelepítés segítségével.
További ajánlott oldalak:
vízkezelés alap tudnivalók – mérgek és egyéb szennyeződések
Figyelmünket minden érdeklődőnkre kiterjesztjük!
Keressen minket telefonon (20) 80 20 100 vagy
kérje visszahívásunkat!
